Elakadás, cselekvőképtelenség

"Miért nem csinálod már meg?!" "Már ezerszer megkértem, hogy..."

A második mondat tetszőlegesen befejezhető, és a mondatok sorozata is sokáig bővíthető.
De mi is van valójában a "lustaság" mögött? Mert nem minden az, aminek látszik!
Amikor kicsi voltam, sokszor megkaptam, hogy "Te még ehhez kicsi vagy." "Te ezt még nem tudod megcsinálni." Kinek ismerős?

Mi a gond ezzel a két mondattal, és a hozzá hasonlóakkal? Főleg, ha nem kap helyette olyan feladatot, amit el is tud végezni?Az, hogy a gyerek megtanulja, hogy ő semmit sem tud megcsinálni, semmire sem képes.

Aztán később, amikor nagyobb lesz, akkor hirtelen elvárják tőle, hogy pakoljon el, porszívózza fel a koszt, tegye el a ruhákat és a legót, de lehetőleg azonnal - ugye, amit eddig sosem kellett, mert még "kicsi" volt hozzá. Szegény gyerek tudattalanjába viszont az van bekódolva, hogy "Ő ehhez még kicsi, nem tudja megcsinálni." Hát toporog is szegény, hogy akkor most hogyan, hiszen korábban "túl kicsi volt hozzá", most pedig senki nem mutatja meg, csak elvárják, hogy legyen kész.

A következő lépés, hogy elkezdik nyaggatni és (elnézést a kifejezésért), b@szogatni, hogy miért nem végzi el rá osztott feladatot? (Közben a tudattalanban fut a "Nem tudom megcsinálni" program.) Rápakolnak még egy adag stresszt, a folyamatos csesztetéssel, fenyegetőzéssel, büntetésekkel. Ugye a distressz (vagyis káros stressz) nem igazán viszi előre az ügyet, épp ellenkezőleg, rányom még egy lapáttal - "Ezt sem tudom megcsinálni, erre is képtelen vagyok". Holott "csak" a tudattalanban működik egy program, amit kicsiként jó mélyen beleneveltek a gyerekbe. Bűntudatot, szégyenérzetet kelt, amiknek alacsony a rezgése, viszi egyre mélyebbre. Az önértékelése is egyre kevesebb. Nem hogy nem fogja megcsinálni, de egy ponton átfordul abba, hogy minél többször kérik számon, annál inkább nem fogja megcsinálni - mert a tudattalanban egyre jobban pörög a "képtelen vagyok" program. És egyre jobban feszült lesz a folyamatos számonkérések miatt.

A szülők és környezet pedig csodálkozik, hogy nem halad sehová, nincs önértékelése, "nem csinál meg semmit". Ha nincsen oldva - és itt nem az egoból, a lelket megerőszakolva "de csináld, mert csinálnod kell, és majd egyre jobban megy' álmegoldásra gondolok - akkor nem lesz hosszútávú eredmény, és nagyobb korában, akár felnőttként is ismétli a halogatást. Ismét elkezdődik a számonkérés, ami jelen esetben is keményen kontraproduktív. Az önértékelés, belső erő pedig egyre csak fogy. Hiszen a "nem tudom megcsinálni" program, még mindig működik a tudattalanban.

Miért nem jó a "csináld, és egyre jobb lesz" pszichológiai gyakorlat? Mert nem írja felül a tudattalan működést. Az egyén legtöbbször nem érti, és nem tudja megmondani, hogy miért nem cselekszik. Mert nem emlékszik rá. Hogyan is tehetne ellene? Cserébe azonban folyton belenyomja a bűntudatba, bekapcsolja a folyamatos cseszegetések okozta feszültséget, és beindul az ördögi kör.

De akkor mit lehet tenni?Először is, fel kell oldani a feszültséget. Ez nem egos döntés kérdése, hogy az elmémmel eldöntöm, hogy "nem félek", vagy "meg tudom csinálni" - akinek van valamilyen fóbiája, az pontosan tudja. Mert a tudattalan program továbbra is fut a háttérben. Lehet, hogy volt, amit megcsinált, és jól is érezte magát benne, de az nem írja felül a programot, újra és újra be fog kapcsolni. Ráadásul testi elváltozásokat generál a továbbra is működő feszültség, amit fejben próbálunk felülírni. Ha viszont oldjuk a stresszt megtalálva a kiinduló okot, akkor képesek leszünk a lélek kényszerítése nélkül átírni a programot, és átlendülni a cselekvésbe.

De ebben az esetben is nagyon fontos, hogy hagyjunk időt! Nem fog holnap hegyeket megmozgatni az, aki eddig belül rettegett az elindulástól. Napok, hetek, akár hónapok is eltelhetnek, hogy valóban átforduljon cselekvőbe. És az is lehetséges, hogy több ilyen vagy ehhez hasonló program fut benne, és több oldás is szükséges hozzá.

Legyünk türelmesek!
/A fenti csak egy példa a sok közül, természetesen sok más ok is lehet mögötte!/